Én letettem a magam kis garasát – beszélgetés Szabó Ágnessel
Egy baráti szalonnázáson hangzott el a szándék, majd azt követően született meg egy levél, aminek a címe ez volt: „Mert kell egy színház” – mondhatni, ebből nőtte ki magát a jövőre huszonöt éves Gózon Gyula Kamaraszínház, amely Csokonai Vitéz Mihály–Deres Péter Dorottya című darabjának november 24-i bemutatójával ünnepli jubileumi évadát. A teátrum megalakulásának történetéről, múltról, jelenről és jövőről, valamint huszonnégy esztendőnyi rácsodálkozásról beszélgettünk Szabó Ágnessel, a teátrum alapító igazgatójával.
Ha mondhatom rövid és viccesebb formában – meséli Szabó Ágnes a megalakulásról –, akkor elmegy az ember egy baráti szalonnasütésre a XVII. kerületben, ahol jól érzi magát. A meghívottak között ott van a kerületi alpolgármester, akitől megkérdezi úgy éjféltájban: nem akarnak-e itt egy színházat? Mire ő azt feleli, hogy de, igen. A Gózon Gyula Kamaraszínház története így indult el.
Hogyan szól a hosszabbik verzió?
Cimbalomszakon végeztem, és 1984-ben, külsős zenészként bekerültem a most kétszázéves Miskolci Nemzeti Színház Az ember tragédiája című előadásába, amit Csiszár Imre rendezett, és a színpadi zenéjét Márta István írta.
Akkor és ott annyira becsúsztam a színházművészetbe, hogy nem is tudtam többé kijönni belőle.
Voltam muzsikus zenekari árokban, korrepetitor, rendezőasszisztens, kisvártatva ügyvezető igazgató, majd Pestre költözve voltam egy kicsit a Katonában, a József Attilában, a Merlinben, közben ’92-ben egy üzlettársammal elkezdtünk színháztámogatással, mecenatúrával foglalkozni – kidolgoztunk egy akkoriban eléggé ismert, híres páholyrendszert. A fiataloknak szoktam mesélni, hogy el sem tudják képzelni, milyen nyitottság volt a rendszerváltás után!
Tényleg azt gondoltuk, miénk a világ, és kicsit az is lett!