2016. december

Nem fogja fel az értelem
szépségedet. Hát szétszedem
agyamban a lenyomatot,
mit közelséged otthagyott,
zsebórát, mit szívem felett
viseltem, még mint kisgyerek,
s szétbontottam, mert izgatott,
honnan hallom a tik-takot.
Szívem dobbant rá egykoron,
s elhallgatott e metronóm.

Hogy nem vagy itt, a részletekben
kell mosolyodat észrevennem:
látom idegen ajkakon
egy morzsáját, és jóllakom.
S egy kéket lehet keresnem
a rám villanó szemekben,
haldoklóéban vagy gyerek
tekintetében, egyre megy,
lehet akár a gyilkosom
pillantásában, meglopom.

Mint hajléktalan kupakok
után én is úgy kutatok
a szennyes emberi tudatban,
hogy arcodat újra kirakjam.

Halott a rádióvevőm,
de te sugárzod egyre fönn
a byte-okat s a hertzeket
mint tökéletes szerkezet.