Hónap verse

2019. január

Nagy László: Kísérőének fiának

Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, grafikus, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.
Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, grafikus, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.
 
aki felnőtt s elindult haza
Kísérnélek ékes hanggal, nem csicsással,
oroszlános verssel inkább mint cicással.
Fohászkodom immár, s múzsa mivel nincsen,
hadd hogy a pohárom többször emelintsem.
Elmentél s helyedben délibáb-hologram,
dimenzió három, s nem hagyja hogy fogjam,
bár fiacska-forma s dimenzió három,
fogható csak egy van, ez pedig pohárom.
Tőlem elszakadtál kelő teleholdkor,
mintha működtetne irgalmatlan holdkór,
térded úgy emelted, mint akit magához
pufók holdpirosság, árdeli dagály vonz.
Indulva hazának, mégy szembe a holddal
óriás kalapban, fácánkakas-tollal,
sötétedik vállad vadibolya-sáncként,
s amit rámborítasz: ibolyás az árnyék.
Árnyékodban én már pohárral vetekszem
s rád emlékszem harcos, hajdani Kölesszem,
ringben kinek társa volt az apja ujja –
birkózás, gyerekkor, csicsíja, bubúja.
S neked halleluja fátylas jegenyékkel,
aki, íme, felnőtt, s hiszem: sose térdel,
hosszú haját aki nem hagyja levágni,
ne merje mennyei féreg se lerágni!
Sodrában panaszt is hordozzon az ének,
mert ha erős voltam s volt magom tömérdek:
milliom fiacskát mért nem csinálhattam!
Most boldogan halnék – ha még meg nem haltam.
De te mégy hazának – ama haza hol van?
Ha eléd rajzoltam, nem kötsz ki a holdban.
Sarkunk alól földet veszítve elégszer
megjártuk, toloncolt a holdba a kényszer.
Lapockánkon pisztoly. elől piros ábránd,
révedtünk s ébredtünk: hát hamu a párnánk.
hát fülünk növekszik, s szürke holdi tájba
zendül négykézlábas bánatunk iá-ja.
Hamu-bélü tökről meséltem is hajdan,
tök hirdette: ő az aranyalma nagyban.
s én olyan királyfit a tök ellen küldtem:
belső fényessége a vitézi küllem.
S most fénylek föl, keshedt, koronátlan sólyom,
vélve: fiam sok van, sok a ragyogósom.
Álság ellen mind megy szép kis kardot öltve.
s mindegy, hogy a hólyag költve van vagy töltve.
Karddal, síppal, dobbal: mind virágom, s látom,
átlépnek az újabb meotiszti lápon,
s Jungi ingoványon, hol bűz buborékol,
büdös lidérc-hattyú röfög s kukorékol.
Ti: előre, tetves ősatyák csak körbe,
mert a templomok közt volt az idő görbe,
ünnepekkel tért meg, ott ücsörgött s ült le,
fulladt borba, sörbe vagy lepényre sült le.
Körhinta, kőcsipke-rozetta, hasonló:
űri csillag-újság, zodiákus-forgó –
De az idő immár kiegyenesítve,
s magzatok: vigyázat, nem lökődni sínre,
soha sínre, soha kerekes cselédül
ördög tomporának tempós kerekéül,
esztelen iramban se régi se új kincs,
bővült s újratermelt kínból visszaút sincs.
Ember alkonyába az utat ne lássam,
ahol hajt a Bomlás dögszagú palástban,
s kereklő sok sebként fiaim forognak
vérző égi sínen bár a csillagoknak.
Nyakam hattyúdalra nem tekerem, inkább
ítéletet mondok, ez keményebb, tisztább:
Út, mit ember ád el, út, mit ördög megvesz,
görbül az is körré, mindenestül dög lesz.
Fél-világ ti vagytok, szív, arányzó ész hajt,
s fiúk, hazaértek, fiú, haza érsz majd.
Minden archetipus-vércsöpp, nem hazúdom,
benned haza ér majd az egyigaz úton.
Föld-hó-kohó-arcú világöreg-ősök
haza érnek csengős pásztorok, regősök,
parasztok, timárok, vasverő cigányok,
költők s holdsütésben forgó szent zsiványok.
Ezt higgyed s ne félj hogy aggódva igézlek,
nem kötelez: kísér oroszlános ének,
úgy is ha kifogytam létemből, boromból,

játszva lábaidnál mormol és dorombol.

 

Kapcsolódó linkek

  • SzéllA verset Széll Attila adja elő